“Poétikájára ugyanis nem annyira költők hatottak, hanem a modernizmus válságából és traumáiból táplálkozó irodalmak, mindenekelőtt a becketti abszurd dráma és Kertész Imre prózája. És persze a mindent átitató bibliai szövegvilág és az attól elválaszthatatlan (nemcsak a kitelepítésre, hanem az egész diktatúrára értendő) fogságtapasztalat. Versei balladisztikus monológok, amelyek az emberi lét abszurditását mutatják föl. A keresztény költészetben mindig ott a kísértés, hogy ezt valahogy feloldják, de Visky verseiben éppen ezek a túlfeszített, paradox helyzetek mutatnak rá emberi kategóriáink szűkösségére, elhasználtságára. A szentség és a véres brutalitás, a győzelem és a bukás, a Szentírás szövegei és saját történetünk nem választhatók, sőt nem is választandók el élesen egymástól, sőt: a pólusok közötti oszcillálás ad lehetőséget, arra, hogy elhasznált szavaink újra megteljenek élettel, hogy valami valódi, érvényes, jelentéssel bíró jöjjön létre. A történet vége: a régi Isten (104) című vers a legjobb példa erre: ebben a falusi harangozó mesél, vagy inkább: gyón a régi isten haláláról, aki „gyermek volt még”, és „nagyon is udvarias férfiak” „megvagdosták a húsát / sót dörzsöltek bele / körme alá fényes gombostűket szúrtak”. A diktatúra embertelensége és a szakrális passiótörténet úgy járja át egymást, hogy az mindkét jelentéssíkot erősíti: a traumatörténetet megszenteli, a passiótörténetet hús-vér valóságként mutatja fel a vers – ez a feszültség adja Visky költészetének erejét.”

Tovább a teljes íráshoz…