“Egészen más misztika Győrffy Ákosé, akinek a versei a huszonegyedik században látszólag minden előzmény nélkül új alapokra helyezték a természetlírát. Az Akutagava noteszéből, a Nem mozdul és a Havazás Amiens-ben szabadverseiből viszont magától értetődően következik a Haza és A hegyi füzet prózája. A kettő nyelve egy: egyszerre merev és sodró, körkörösen építkező szöveg, amely centrikusan szűkülő körökben közelít egy megfogalmazhatatlan lényeghez.

Ars poeticája legkézzelfoghatóbban A hegyi füzetben, ebben a nagy kockázatot vállaló, személyes, sebezhetőségig őszinte szövegben mutatkozik meg. Egyszerre napló, esszé, próza, és nyelve tömörsége okán: líra.

A szöveg „eredetije”, a címben jelölt hegyi füzet a könyvben egy elhagyott hegyi házban talált kék füzetként jelenik meg. Az elbeszélő, aki gyakran barangol a hegyekben, megtalálja az elhagyott házat, kitakarítja, és rendszeresen kezd oda feljárni. Az ott talált füzetbe írni kezd. „Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt. És ezzel együtt arra is, miért kerestem egész életemben az ehhez hasonló helyeket.” A természettel való viszonyában tárul föl az a sajátos látás, amelyben a szemlélő és a szemlélődés tárgya már nem választható ketté: „Önmagam mélyén ropogott a befagyott tócsák jege. Ahol jártam, oda nem követhetett a tudatom. [..] Az ént el kellett hagyni hozzá, levedleni, mint a kígyóbőrt. Tele van az erdő énem levetett burkaival.” Előző kötetében, a Hazában pedig ezt olvashatjuk a könyv közepére szerkesztett novellában: „A Duna a tudat homályos mélyrétegeiben kanyarog, mindig is ott kanyargott.” Győrffynél tehát elementáris tudás a nonduális (vagy a keleti bölcseletben: advaita) bölcsesség, amelyben külső és belső táj, tér, tudás nem különül el. Ez a szemlélet fogalmazódik meg a zenéről írt passzusokban is. Amikor zenéről ír, az nem fikció: a szerző a Bajdázó és a Horhos együttes tagjaként zajokból, hosszan kitartott, visszhangoztatott hangokból, effektekből komponál sajátos, térrel bíró ambient-hangzást. „Soha nem érdekelt más zene, csak az, aminek köze van ehhez a mélyvilági hömpölygéshez.” Nem a techné, hanem a jelenlét minősége érdekli. Az alapállás, mondhatjuk Hamvassal. Vagy a flow, mondhatjuk Csíkszentmihályival. Az isteni tánc, ahogy Richard Rohr nevezi.

Egyes mondatai mögül kihalljuk Pilinszky hangját, például itt: „A tények mögé rejtőzünk állati rémületünkkel”. Vagy amikor a szegénységről ír, ahogyan Pilinszky is a szegénység metafizikájából vezette le saját evangéliumi esztétikáját, úgy Győrffynél is elkülönül szegénység és nyomor: „a nyomornak, a kitaszítottságnak, a szorongásnak csak üressége van. A szegénység csodálatos. Az ember valójában nem lehetne más, mint szegény. Csak a legszükségesebbekkel rendelkezzen. A lelki szegény az, aki birtokolja a legszükségesebbet, és tudja, hogy minden más felesleges és jelentéktelen.

Jobban értjük szegénységről írott mondatait, ha tudjuk, hogy főállásban egy hajléktalanszállón dolgozik. Egy-egy itt lakó hosszú, szürreális monológja adja a könyv legerősebb részét. A lázas, örvénylő monológok egy alternatív valóságot rajzolnak ki saját törvényszerűségeikkel, és minden abszurditásuk ellenére azt sugallják: az itt és most, amiben élünk, csak egy lehetséges rendje a létnek.

Csak ha írok, akkor vagyok keresztény.” – írja, és nem sokkal később izgalmas definícióját is adja saját kereszténység-értelmezésének: „van a lélekben egy nem gyógyuló seb. Egy védtelen, kiszolgáltatott, érzékeny terület a lélek sötét felszínén. Ezt a sebet azonosítottam (meglehet, tévesen) a kereszténységgel.” Ez a kereszténység azonban, mint minden misztikus hit, túlmegy egy-egy hittétel igaznak vagy nem igaznak vélt voltán: „Isten léte nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok. Ne kelljen erre gondolnom. A hitre való rákérdezés már önmagában egy súlyos krízis tünete.”” – A Bárka folyóirat jubileumi esszé- és tanulmánypályázatán harmadik díjat nyert írás teljes egészében a Bárka folyóirat online felületén, ITT olvasható.